Tudom, hogy utoljára a Sagrada Famíliát ígértem, de olyan régen írtam, hogy először egy kis összefoglalót vetek inkább képernyőre. Az most fontosabb.

Az a baj a blog írással (és magával a blog-gal), hogy, ha az ember nem vigyáz, könnyen naplónak nézi a rendelkezésre álló helyet. Én pedig nem naplónak szántam ezt az oldalt, hanem egyfajta hírportálnak, ami most utólag visszatekintve igen csak hiányosra sikeredett. Nem akartam az elnaplósítás hibájába esni, viszont az érdekesebb események nagy része - amik történtek - inkább bennem játszódtak le, nem a fizikai valóságban. Azokat pedig nem tudtam, vagy nem akartam ide teregetni...azért ez mégis csak az internet. Ennyit az ürügyről, a valós ok pedig az volt, hogy egyszerűen nem volt időm, kedvem leülni, gépelni.

Eltűnésem első három hetében munkát és albérletet keresetem. Körülbelül 30 szállodába adtam be az életrajzom és csak kettőben utasítottak vissza. A többiben le sem szartak :). A munkakeresés estéit a tengerparton töltöttem egy jó STARBUCKS Coffee, meg néhány kíváncsi medúza társaságában. Megismerkedtem az igazi spanyol utcabál végtelen forgatagával, és a helyi bringás „underground-világgal”.

De most következzék egyik kedvenc történetem, mely valószínűleg még sokáig élénken él majd az emlékeim közt. Ez a story pedig a jelenlegi albérletemhez igen csak kacskaringósan vezető utamat meséli el. Már három hete is lehet, hogy hosszas keresgélés után találtam végre egy kissé pudvás ablak nélküli odút. Drága is volt. Smsben mondtam a srácnak, hogy köszi, nagyon szép de, nem szeretnék ott lakni. Tudni kell, hogy már ennek is örülnöm kellett volna, mert fiúként elég nehéz albérletet találni. A legtöbb levelemre nem is válaszoltak, a hirdetők. Szerencsére másnap találtam egy ugyanolyan dohos odút, mint legutóbb csak ablakkal. Rögtön le is foglaltam, és mondtam a srácnak, hogy itt fogok lakni. Másnap felhívott, hogy elutazik, és elküldi a Mária nevű szobatársának a számát, akivel megszervezhetem a költözést. Két perccel a hívás után meg is pittyent a telefonom. Üzenetet kaptam Mária nevével és telefonszámával. Felhívtam hát sebtiben, megbeszéltem vele mindent. Egy nappal a költözésem előtt, a biztonság kedvéért lefixáltam egy találkozót. Innen vettek képtelen fordulatot az események. A megbeszélt találkozón nem jelent meg a lány déli tizenkettőkor, majd írt, hogy én nem voltam ott ezért találkozzunk pontban hét órakor a ház előtt.

Este hét óra. A kapu előtt állok. Csöngetek a kaputelefonon. Senki nem válaszol. Egy kedves néne beenged. Hét óra tíz perc. Mivel a lakás ajtaját sem nyitja ki senki, felhívom a lányt. Felveszi.

-Szia, Dani vagyok. Itt állok az ajtó előtt. Nyisd ki! (Biztos nem hallotta, hogy kopogtam.)

-Ok. Pillanat. Nyitom. (Maria)

-Nem vagy itt. (Maria)

-Az ajtó meg nem nyílt ki. (Én)

(Az emelet, ajtószám stimmel)

-Ok. Mi van az ajtón? (Maria)

-Négy torta. (Én)

-Igen. Négy torta képét matricáztam az ajtóra. (Maria)

Ezen a ponton már biztos voltam benne, hogy megszakadt a tér-idő kontinuum. A telefonom egy párhuzamos dimenzióban élő lány mobiljához kapcsolódott. Nem volt mit tenni, telefonálnom kellett Dr. Emmett L. Brown-nak aki időgépével már a hívásom előtt segítségemre sietett…

Nevethettek, de ez esetben a valóság kevésbé hihetőbb ennél.

Mint utóbb kiderült, példátlan és szinte lehetetlen véletlenek sorozata által kerültem e kínos helyzetbe. Vegyük hát sorba szépen. A srác, akivel telefonon beszéltem, a hívás után nem küldte el Mária számát. Viszont egy másik chico (az ablaktalan dohos szoba tulaja) véletlen elküldte Maria nevű szobatársa számát. Ennek a Máriának is elutazott a lakótársa, és neki is segítenie kellett a beköltözésben. ÉS ÉN VÉGIG VELE BESZÉLTEM. Azért nem nyitott hát ajtót, mert valójában a város másik végén, egy másik házban várt, ugyanazon a szinten, egy ajtó mögött, amin UGYANCSAK NÉGY TORTA KÉPE VOLT!!!

Ennyit a véletlenekről. Illetve szerencsére nem.

Mivel azonnal kellett találnom egy helyet ahol meghúzódhatok, átrohantam Barcelonán, a másik címre, s szomorúan beláttam, hogy egy ablaktalan dohos helységben töltöm „kalandom” hátralevő idejét. Azonban, mikor hazaértem újabb fordulatot vett a történet. Egy váratlan telefonhívás boldog és szerencsés véget vetett ennek a hosszú napnak. Egy ismerősöm felhívott este fél tizenkettőkor, hogy lakjak náluk, a hegyen, „ikeakörnyezetben”. Így hát a nap végére tehát egy szinte lehetetlenül jó és olcsó helyen hajthattam álomra a fejem, azaz csak hajthattam volna: DE NEM VOLT ÁGY! Kibéreltem, mert már minden mindegy volt. Hitemnek hála matracot is kaptam a szobámba, ugyanis zárás képen találtam egy kétszemélyes IKEA matracot az utcán.

Mára ennyi. Remélem valamelyest pótolni tudtam a tartozásom felétek. Üdvözlöm mindegyik hálás olvasómat. :) És köszi a sok kommentet. A Józan Zolinak (UK) is.

PS.: A BURGER KING-ben dolgozom. Jól vagyok. Egy kolumbiai párral élek egy lakásban. Vettem egy biciklit.  Most azt fogom tunningolni a Chopperes haverjaimmal. Pár nappal a matrac után találtam egy ágyat és egy éjjeliszekrényt is. Van tehát egy hálószobám Barcelonában. A Józan Zolinak meg valamit nagyon üzennék…de talán a Béla megmondhatná neki végre, hogy szedje össze magát, mert valaki nagyon meg fogja verni a Sweet Cambridge-ben, ahol minden lány egy álom. Vagy ha ott nem, majd ha hazajön Én.

Pusz